No Picnic

Sziasztok! Nos, sikeresen beköltöztem az albérletembe, ámbár nem abba, amelyikről az előző bejegyzésemben beszéltem. Azóta sok dolog történt. És bár ez az esemény mindenképpen

ÜNNEPLÉST ÉRDEMEL,

ez a bejegyzésem nem a boldog dolgokról fog szólni (legalábbis az első fele). Ezt a blogot többek között azért kezdtem el írni, hogy lejegyezhessem valahova az élményeimet, képeket tölthessek fel, satöbbi. Mindazonáltal szándékomban áll bemutatni, milyen egy erasmusos élete Dublinban, milyen problémákkal kell szembenéznie, milyen akadályokat kell leküzdenie, és bizony, ha nincs nagyon nagyon nagy szerencséd, akkor szembe kell nézned a írországi élet sötét oldalával is.

Ahhoz, hogy erről hű képet adjak, és kellőképpen átitathassam a saját érzelmeimmel, itt-ott kénytelen leszek nyomdafestéket nem tűrő szavakat használni, ezért könyörögve kérlek titeket, ne nyomtassátok ki ezt az oldalt!

Okés.

Amikor megérkeztem Dublinba, életemben először találtam magam abban a helyzetben, hogy huzamosabb ideig távol kell lennem a családomtól. Ha nincs benned meg a vágy, hogy legalább egy kicsit belekóstolhass a függetlenségbe (már ha eltekintünk az anyagiaktól), valószínűleg nem is jelentkeznél egy ilyen programba. Én is valahogy így éreztem: számomra nem is igazán az volt a fontos, hogy külföldi tanulmányokat szerezzek - úgysem tudok sok mindent beszámítani otthon -, hanem hogy gazdagabb legyek egy élménnyel, és hogy kipróbálhassam magam független emberként (újfent tekintsünk el az anyagiaktól - hiszen nem gyakorlati félévre jöttem).

A kiutazásom előtti hónap jó részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam felkészülni az itteni félévre. Írtam listát a tárgyakról, amiket magammal akartam hozni, intéztem az egészségügyi biztosításomat, lefoglaltam a szállásomat az első pár napra. Kellő optimizmussal felvértezve azt hittem, megfelelően felkészültem arra, ami itt rám vár.

Nem csak hogy lelkileg nem voltam rá felkészülve, fizikailag sem. Következzék egy gyors áttekintés arról, hogy szállásügyileg hogyan telt az első három és fél hetem. Utána szépen kielemezzük a történteket.

1. Megérkeztem Dublinba, és elfoglaltam a szállásomat az Abigail's-ben, ahol három éjszakára foglaltam ágyat. A következő két napban a neten megismert erasmusosokkal próbáltunk szállást keresni.
2. Az Abigail's-nél nem tudtam meghosszabbítani a tartózkodásom, ezért egy napra átmentem a Barnacle's-be.
3. A következő nap átcuccoltam az Abbey Courtba, ahol közel két hetet töltöttem. Ez idő alatt már főként magamnak kerestem szállást, de azért nyitva tartottam a szemem a többszemélyes lehetőségek irányában is. Az itteni tartózkodásom alatt már főleg house/apartment/room share-ek iránt érdeklődtem, vagyis olyan lakások iránt, ahol  már laknak, és lakó- vagy szobatársat keresnek. Próbáltam minél inkább a belvárosi kerületekben (1, 2, 4, 7, 8) keresgélni, és közben folyamatosan vártam a választ a korábban már említett Griffith Hallstól.
4. Átköltöztem egy napra a Generator Hostelbe, ahol tovább kerestem volna, ha nem kaptam volna egy hívást az Évától, hogy talált nekünk lakást.
5. Visszaköltöztem egy hétre az Abbey Courtba. Közben kiderült, hogy nem kapjuk meg Évával a lakást, úgyhogy tovább kerestem, most már a belvárostól távolabbi kerületekben is. Az itteni tartózkodás végén baráti és családi segítséggel megtaláltam a végleges albérletet a külvárosi Dublin 15-ben.
6. Egy éjszakára visszamentem az Abigail's-be, majd beköltöztem az albérletembe.

Most pedig lássuk, mi is történt itt mélyen legbelül.

1. Már az elején is voltak fenntartásaim azzal, hogy milyen lesz három (vagy esetleg négy) idegennel összebútorozni. Azonban tisztában voltam vele, hogy hacsak nem egyedül találok helyet valahol, mindenképpen idegenekkel fogok együtt lakni. Mindezzel együtt sem voltak valami szimpatikusak az újdonsült barátaim - nem emberi értelemben, mert jófejek voltak, csak akadt pár irritáló apróság: a három srác közül kettő francia volt, és egyfolytában franciául beszéltek egymással, emellett az egyik közülük minimális angoltudással rendelkezett, így vele gyakorlatilag képtelen voltam kommunikálni. A harmadik srác spanyol volt, ami szuper, de az egyik francia tudott spanyolul, úgyhogy ők is tudtak egymással beszélgetni. Én pedig ott voltam negyedik keréknek a triciklin. Mellékesen jegyzem meg, hogy már az első nap néztünk egy olyan helyet, amely 45 perc sétára volt a belvárostól, és én úgy gondoltam, hogy túl messze van. Mondanom sem kell, azóta gyökeresen megváltozott a véleményem a távolságokról (de "boldogít" a tudat, hogy amúgy se kaptuk volna meg a házat).
2. Azzal a szándékkal foglaltam csak le három éjszakára az Abigail's-t, hogy ha szükségem van rá, majd meghosszabbítom a tartózkodásomat. Igen ám, csak amilyen okos voltam, nem számoltam azzal, hogy az utolsó nap szombat volt. Szombati napra szállást találni pedig rohadt nehéz. Végignéztem a hostelworld.com-on a lehetőségeket, és arra kellett ráébrednem, hogy gyakorlatilag semmilyen lehetőségem nem volt. Ezen a ponton fogott el az érzés, hogy na tessék, három nap után máris elcsesztem az egészet. Aznap egy kicsit később egy másik oldalon sikerült megtalálnom a Barnaclest, amely, mint már említettem, a legkevésbé sem volt jó áron, de hát valahol aludnom kellett.
3. Az Abbey Court első éjszakáján utánaolvastam a Griffith Hallsnak, és rájöttem, milyen jó LETT VOLNA, ha már jóval korábban felfedezem ezt a lehetőséget. Ennek ellenére jelentkeztem, és vártam a megváltó választ. Mint tudjuk, erre aztán várhattam. Az elkövetkező heteket úgy töltöttem el, hogy a lelkesedésem és az önbecsülésem napról napra lejjebb süllyedt a dublini csatornarendszerben. Egyedül voltam több ezer kilométerre az otthonomtól, és úgy éreztem, hogy teljesen kivet magából a város. Voltak olyan napok, amikor kifejezetten utáltam Dublint. Nem tudtam történelmi ír városként tekinteni rá. Inkább olyan volt, mint egy börtön, mert ugyebár haza nem mehettem - akkor vissza kellett volna fizetnem az ösztöndíjamat. Mindeközben pedig voltak olyan időszakok, amikor (főleg így utólag belegondolva) abszolút elpocsékoltam az időmet. Ilyen volt, amikor még bíztam a Griffith Hallsban, és a válaszukra várva szüneteltettem az albérletkeresést. És mi történt akkor, amikor találtam egy megfelelőnek tűnő albérletet? Semmi, mert a számtalan probléma közül legalább egy mindig felmerült: vagy csak lányokat keresnek, vagy lakhatatlan a környék, vagy, mint a legtöbb esetben, nem elég a főbérlőnek, hogy csak január végéig szeretnék maradni.
4. A Generators Hostelben végül megkaptam azt a mennyei telefonhívást az Évától - lesz lakásunk, hurrá! Abba is hagytam minden keresgélést, végre megnyugodhattam. El is kezdtük tervezni, mi mindent kell majd megvennünk. Épp csak az hiányzott, hogy a kulcsot a kezünkben tarthassuk.
5. Csakhogy erre soha nem került sor, és íme, miért. Igen, be lettünk ajánlva, és igen, a főbérlőnek sem volt semmi problémája azzal, hogy csupán négy hónapra erejéig maradnánk. Akinek problémája volt velünk, mint utólag kiderült, az a ház ügynöke volt, akivel az amúgy nagyon kedves főbérlő elfelejtett beszélni. Az ügynöknek nem fűlött a foga hozzá, hogy tél közepén költözni szeretnénk, ezen kívül említést tett holmi jogi korlátokról, és amúgy sem diákkollégium a ház, satöbbi satöbbi.

Ez volt az a pont, amikor a legszívesebben felgyújtottam volna az egész várost. Dublin nem akart engem, és most már én sem akartam őt. Négy napig abban a hitben éltem, hogy megoldódtak a problémáim, és a költözés előtti estén derült ki, hogy kezdhetek mindent elölről. Legszívesebben hagytam volna a francba az egészet. Csakhogy nem tehettem. Ezen a ponton az otthoniak teljes erőbedobással elkezdtek segíteni nekem: riasztottak minden elérhető rokont, ismerőst, kollégát, hogy jelezzék, ha van dublini ismerősük, aki tud segíteni.

Az információt a jelenlegi albérletemről több oldalról is megkaptam. Egyrészt Ágota ajánlotta nekem, másrészt édesanyám egyik régi munkatársa küldte el a címét. Így kerültem végül ide, és végre megnyugodhattam.

Úgy tűnik, annyira megnyugodtam, hogy nem is kellett különösebben moderálnom magamat írás közben. Viszont az idáig tartó kálvária közel egy hónapig tartott, és életem legkellemetlenebb élményei közé tartozott. Azt azonban jól jegyezzétek meg, kedves jövőbeli dublini erasmusosok, hogy ennek nem kellett volna így történnie. Tekintsünk el most egy kicsit a szerencsefaktortól, és nézzük át, mit kellett volna másképp tennem.

Egyrészt nem lett volna szabad bíznom abban, hogy bárki is kulcsot fog adni a kezembe csak azért, mert megígérték. Amíg nem tetted le a főbérlő elé a pénzt, addig nem a tiéd a lakás, és bizony teljes erővel folytatnod kell a keresést. De a legegyszerűbb mindenképp az lett volna, ha már a nyár elején lefoglalom a GHR-ben a szállásomat. Mindenkinek szeretettel ajánlom, hogy tegye ezt, mert rengeteg fájdalomtól megkíméli magát, ráadásul mindenhonnan azt hallom, hogy nagyon jó hely (persze nem ez az egyetlen lehetőség, számos ilyen jellegű szállás üzemel még Dublinban).

Korábban is említettem már ezt, és most ismét leírom, mert nagyon fontosnak tartom: a családod és a barátaid nagyon sokat segíthetnek neked egy ilyen út során, nem csak a szálláskeresésben, de lelkileg is. Nekem sokat számított, hogy a legsötétebb időkben is volt valaki otthonról, akivel tudtam társalogni. Arról nem is beszélve, hogy a sok angol után egy kicsit magyarul is beszélhettem - üdítő változás volt.

Evezzünk hát boldogabb vizekre. Ahol most vagyok, az egy rendes lakóház, nem lakás, ergo tágas és nagyon kényelmes. Maga a szobám relatíve kicsi, de nekem tökéletesen megfelel - a lényeg, hogy egyedül vagyok benne.

Már két napja itt vagyok, és egész kellemesen belaktam a helyet. Végre lehetőségem volt kimosni az összes ruhámat, és tudok olyan élelmiszert venni, amelyet utána nem kell ötven emberrel közös hűtőben tárolnom. Kipakolhattam a bőröndjeimből is, ne is lássam őket január végéig.

A hőn áhított lakáskulcs, és Zsigmond, a polip.

Most pedig, ahogy ígértem, beszélgessünk egy kicsit az egyetemről. Mindenre nem fogok kitérni, mert már így is kezd kicsit hosszú lenni a bejegyzés. Egyelőre írok a tárgyakról és a tárgyfelvételről, a többi jön később.

Az, hogy hány kreditet kell felvenned, és milyen tárgyakat engedélyeznek neked, az attól függ, honnan jössz. Találkoztam olyanokkal, akiknek csak 15 vagy 20 kreditet kellett felvenniük, de nem volt szabad nyelvi tárgyat választaniuk. Nekem BGF-esként 30 kredit értékben kellett hat tárgyat felvennem, amiből hármat kell az érvényes félévhez teljesítenem, egyébként semminemű megkötés nem volt.

Még hónapokkal ezelőtt a BGF-es jelentkezésnél el kellett küldenünk egy ideiglenes tárgylistát, de annak egyáltalán nem volt később jelentősége, itt azt veszel fel, amit akarsz (addig persze, amíg a saját szakodhoz tartozik). Az se számít, hogy melyik évfolyamról veszed fel, kivéve, ha van valami előtanulmányi feltétele az adott tárgynak.

A probléma akkor kezdődött, amikor a Welcome Week végeztével sem voltunk igazán tisztában azzal, hogy milyen tárgyakat vehetünk fel, ugyanis sehol sem találtunk idén érvényes tárgylistát. A koordinátorunk is megmondta nekünk, hogy az első hetekben még semmit sem véglegesítenek, sok minden fog még változni, satöbbi satöbbi. Egy kicsit azért idegesek voltunk, mert hétfőn akkor is elkezdődtek az órák, de megnyugtattak minket, hogy az első két tanítási héten még nem kell véglegesíteni a tárgylistánkat: nyugodtan meglátogathatunk annyi órát, amennyit szeretnénk, és a második hét végére kell leadnunk az aláírásokkal ellátott kurzuslistát.

Végül aztán három lavórnyi véres izzadság árán sikerült megtalálnunk, hol találjuk meg az aktuális órarendeket, amelyekről kiválaszthatjuk a meglátogatandó órákat. Ha jelenlegi erasmusosként ezeket a sorokat olvasod, nyugodtan írj rám, és elmagyarázom neked, hol találod meg ezeket az órarendeket - mostanra biztosan rájöttél, hogy még a neptunnál is katasztrofálisabb rendszerrel van dolgod.

Különlegessége még egyes óráknak, hogy fel kell "vetetned" magad tanárral az adott óra webkurzusára. Ez nagyjából a coospace-re hajaz, itt fognak fájlokat megosztani veled. Más óráknak pedig a szokásos kétórás heti intervallumon felül van egy egyórás "tutorial" kurzusa is. Nekem két ilyenem van, az egyik HR Managementhez, a másik spanyolhoz. Az előbbinél arra használjuk a tutorialt, hogy újra áttekintsük a heti tananyagot, esetleg plusz olvasmánnyal kibővítsük. Spanyolnál nincs igazán értelme tutorialnak hívni a plusz egy órát, ugyanolyan nyelvórát tartunk, mint a kétórás kurzuson.

Én a következő tárgyakat vettem fel:

• Human Resource Management - másodéves tárgy, a tanár nagyon jó fej, mindent hatvanszor elmagyaráz, szerintem nem fogok sokat tanulni rá, mert így már órán megjegyzek mindent. Lesz egy beadandó évközben (a legtöbb tárgynak van beadandója). Ez az egyetlen tárgyam, amelyet be szeretnék számíttatni a BGF-en.
• Contemporary Tourism Issues - negyedéves tárgy, azért vettem fel, mert nincs belőle vizsga. Maguk az órák emiatt halálosan unalmasak, kivéve, amikor közös beszélgetős foglalkozást tartunk: a múlt heti órára egy cikket kellett elolvasnom, azt kritizáltuk órán. Két beadandóból jön össze a félév végi jegy, ebből az első egy ilyen kritika lesz.
• Operational Management in Food & Beverages - tipikus BGF-es tárgy, csak angolul. Közepesen tűnik nehéznek, valahol a "menedzsment alapjai" és a "vendéglátás szervezése és gazdálkodása" között helyezném el. Két tanár tartja, akivel eddig találkoztam, annak sajnos enyhén íres a kiejtése, a másik majd a HRM-es tanár lesz.
• English for Academic Purposes - erasmusosoknak meghirdetett tárgy, könnyű kreditként tekintek rá, de biztos hasznos is lesz, bővítem a szókincsemet.
• Irish Cultural Studies - másik erasmusos tárgy, egy hihetetlen jófej pasas tartja, már ha nem sértődsz meg azon, ha az országoddal viccelődik. Itt is beadandókat kell írni. Ajánlott időben érkezni az órákra, mert mindig tömve van a terem.
• Spanish 3 - másodéves tárgy. Nyelvtanilag semmit nem fogok tanulni rajta, mert a BGF-es szinthez képest óvoda, amit itt csinálnak. Szókincset ellenben itt is tudok bővíteni, nem is akármennyire.

Íme a Cathal Brugha streeti épület. Hát nem fenséges? Az Aungier streetre járok még annak sokkal szebb az épülete.

A bejegyzést, mint legutóbb is, az Érdekességek Dublinban című rovattal zárom.

• Dublinban úgy kell buszt fogni, ahogy taxit: ha azt akarod, hogy megálljon az adott megállóban, le kell intened.
• Dublinban a buszokra nem korlátlan havi bérletet árulnak, hanem szigorúan harmincnaposat. Ez azt jelenti, hogy a leolvasórendszer csak azokat a napokat számolja, amelyeken használod a bérletet, tehát akár negyven napig is használhatod ugyanazt a bérletet, ha közben tíz napig egyáltalán nem buszoztál.
• Dublinban (és egész Írországban) hivatalos nyelv mind az angol, mind az ír, ezért az összes utcatábla, buszmegálló, jelzés és hivatalos felirat két nyelven van feltüntetve az utcákon és közterületeken.
• Dublinban külön zsákokba gyűjtik a komposztálható és az újrahasznosítható hulladékot. Ez egészen addig szép és jó, amíg el nem érkezik a szemétszállítás előtti este, amikor az üzletek és vendéglátóhelyek nagy halmokban kiteszik ezeket a zsákokat a járda közepére. Szerencsére ahol lakom, nem termelünk ennyi szemetet, és használjuk a kukákat.

És végül még két kaja jellegű dolog:

Csokival töltött karamell! Ezt egy darabig Magyarországon is árulták, de sajnos egy idő után eltűntek a polcokról. Még mindig isteni.

Szülinapi cukrászdalátogatás. Megkaptam életem legkisebb szelet süteményét (citromos, amúgy egész finom volt), plusz egy üveg kombuchát. A kombucha egy teaalapú szénsavas ital, amelyet egy kicsit megerjesztettek. Hát, elég érdekes íze volt, de tulajdonképpen nem volt rossz. Az üvegre azt írták, hogy egy rendkívül jól energetizáló italról van szó. Bizonyára. Én nem éreztem semmit.

Minden jót!

(U.i.: nagyon finom a mentás forrócsoki.)