És ezzel el is érkeztünk az utolsó napomhoz Írországban.
Az elmúlt hetem enyhén szólva is élménydús volt. Amellett, hogy még utoljára találkoztam (majdnem) mindenkivel az erasmusos barátaim közül, elmentem utoljára egy ír bárba, és meglátogattam először egy spanyol éttermet, két alkalommal kirándultam is. Ezen kirándulások során volt szerencsém megtekinteni pár olyan helyet, amelyet sokan az Ír-sziget hét csodája közé sorolnak.
(Erről a listáról persze tudni kell, hogy az évszakokkal együtt változik, de azért itt-ott megegyeznek a különböző vélemények.)
Visszatekintve az elmúlt hónapok eseményeire, eddig két természeti csodában részesültem (a fent említett listák alapján): az első a Cliffs of Moher volt, a másik a Killarney National Park. A következőkben beszámolok a múlt hétfői kirándulásomról a Hill of Tarára, valamint a szombati túrámról a Giants Causeway-re.
Mindkét kirándulás Dublinból indult, és egy idegenvezető se bírja ki, hogy ne tartson kiselőadást Dublin történetéről (ergo ezt már párszor végighallgattam). A hétfői kiruccanás a Phoenix Parkon át vezetett, ahol, mint azt korábban említettem, rengeteg szarvas él. Ezzel eddig is tisztában voltam, de ennyit egy kupacban még sosem láttam.
Szóval megérkeztünk a Hill of Tarára. Itt koronázták meg anno Írország nagy királyait. Ha rákeresel a neten a helyre, egy csomó érdekes alakú dombot találsz, amely rendkívül látványos lenne, ha mondjuk helikopterről néztünk volna le rá. Így sajnos csak dombokat láttunk.
Ilyeneket. Sajnos teljes képet nem tudok adni a hely varázsáról, mert a képek nagy része nem az én gépemmel készült.
Viszont ez a fa nagyon érdekes volt. Ez itt egy Fairy Tree, azaz tündérfa, amely nagyon szent. Aki kárt tesz egy ilyenben, azt hú de nagy bajok fogják érni. Az idegenvezetőnk szerint még az útépítők is körbeépítenék, ha ilyenbe ütköznének.
Ezt a példányt az erre járók szalagokkal és csengőkkel díszítették fel, és valószínűleg mindenfélét kívántak tőle.
A következő megállónk a Trim Castle volt, amely önmagában véve csupán egy a sok unalmas erőd közül, de ékes bizonyítéka annak, hogy megfelelő idegenvezetéssel roppant érdekessé lehet tenni ezt is.
A miénk először részletes előadást tartott a korabeli fegyverekről és öltözetről (miközben beöltöztette ezt a lányt az említett ruhadarabokba), majd odakint együtt körbejártuk a vár területét, és elmesélte, hogyan zajlottak le anno a várostromok. Történetesen itt forgatták a Braveheart című filmet is, az idegenvezetőnk statisztaként szerepelt benne, és beszámolt nekünk az egyik vicces bakiról, amely bennemaradt a végső változatban. Meg fogom nézni azt a filmet, csak hogy ezt az egy jelenetet láthassam.
Aztán szegény lányt megszabadította a nehéz vértezettől...
... és ráadta azt mindenki másra, akinek kedve volt hozzá.
Eztán egy kis hegyi (domboldali) túra következett. Itt kezdődött. Tudnivaló, hogy ha egy túra lépcsőkkel kezdődik, az sok jóhoz nem vezet.
Szerencsére kellemeset csalódtunk, mert a panoráma nagyon szép volt.
Jóóóó messzire el lehetett látni.
Az uticélunk tulajdonképpen ez a halom volt, a Witch Hill (boszorkánydomb). Belül egy kelta sírkamra szerű járat található. Hogy konkrétan vannak-e ott még halottak, azt nem tudom, de a sziklába vásott rajzok ott maradtak.
Aztán ebédeltünk egyet. Én forrócsokit ittam. Bizony, ez itt forrócsoki. Hogy miért ilyen fehér? Mert még nem kevertem el benne azt a böszöm nagy tejcsokidarabot, amely a fekete keverőalkalmatosság végén volt. Ötletes megoldás.
Ezután egy nem-hivatalos kitérőt tettünk a Boyne-völgyben található Newgrange-be. Ez nem volt eredetileg betervezve, de a többi kirándulóval együtt megszavaztuk, hogy ide is ellátogassunk. Ez a látogatóközpont bejárata. Sajnos csak a látogatóközpontra volt idő, de ez is elég érdekes volt.
A völgy térképe.
A völgy térképe újfent - ez azért érdekes, mert gyakorlatilag végigkövethetjük rajta az utat, amelyet a nap folyamán bejártunk.
Ezután elmentünk ebbe a temetőbe, amely már nem is emlékszem, hol volt, de azért volt érdekes, mert ilyen hatalmas keresztek álltak ott. Ezekből a "high cross"-okból sok van szerte Írországban, a legnagyobb Belfastban (lejjebb).
Ééééés térjünk át a Giants Causeway kirándulásra. Hajnalban indultunk el Dublinból, másfél órán belül már az Egyesült Királyság területén gurultunk, egy óra múlva áthaladtunk Belfaston, és még egy óra múlva már az északi parton (Coastal Way) furikáztunk. Erről a partvonalról azt kell tudni, hogy szépségét a kaliforniai és az ausztráliai parthoz hasonlítják. Ezt el is hiszem nekik, csak sajnos a beborult ég és az eső nem sokat adott hozzá ehhez a szépséghez.
Carrick-a-Reed felé vettük az irányt, előtte viszont elhaladtunk pár érdekes dolog mellett. Ez a kép a buszról készült, úgyhogy valószínűleg nem látszik, de azok ott a víz felszínéig nyúló ketrecek, melyekben lazacokat tenyésztenek. Írországban tilos a vadon élő lazacokat lehalászni, mert már nagyon kevés van belőlük. Ez elméletileg remek módja a lazacok tenyésztésének, csak sajnos az elmélet megdőlt, amikor pár évvel ezelőtt egy raj medúza levadászta szegény halacskákat.
Ennek a tónak az a különlegessége, hogy az időjárástól függetlenül hol itt van, hol eltűnik. A pontos ír terminológiát nem ismerem, angolul Disappearing Lake-ként ismerik.
Ez egy tök lapos sziget, ahol régen birkákat legeltettek, és ez elvileg nagyon jó volt nekik. Ma már rezervátumként tartják fenn, csak a vízi madarak mehetnek oda, ember nem.
Carrick-a-Reedben az volt a célunk, hogy átmásszunk egy kötélhídon a képen található szigetekre (pontosabban ezek közül az elsőre).
Az odavezető úton megismerkedtünk a helyiekkel.
Ez itt a hídhoz vezető kapu, és aztarohadt milyen fejet vág az a cigiző lány!
Íme a híd. Be kell valljam, a képen hosszabbnak látszott. Viszont tényleg olyan magasan van, mint ahogy ígérték. Anno régen azért épült a híd, hogy innen halásszák le az emberek a vándorló lazacokat. Hogy miért ilyen magasról? Remek kérdés, fogalmam sincs.
Szerencsére nem volt nagy szél, különben nem engedtek volna fel minket a hídra.
A híd után a következő megálló maga a Giants Causeway volt. Itt réges-rég forró láva tört elő a földből, mely az évmilliók során ilyen hatszögletű bazaltoszlopokká szilárdult.
Oldalról ugyanez a jelenség.
Az egész egyszerűen hihetetlenül szép volt.
Meg veszélyes, mert az eső miatt nagyon csúszósak voltak a kövek. Ennek ellenére mi halált megvető bátorsággal megmásztuk őket.
Sőt, én halált megvető bátorsággal le is ültem egyre. Ha pár nap múlva negyven fokos lázam lesz, az emiatt fog történni.
A Causeway után Belfast felé vettük az irányt, de előtte még megálltunk lefényképezni ezt a várat. A nevére és történetére sajnos már nem emlékszem, de nagyon mutatósan nézett ki azon a sziklaszirten az óceán felett.
Utunk végén egy órát töltöttünk Belfastban, ami igazából semmire sem volt elég, de hát nem is ez volt a fő uticélja a kirándulásnak. A The Crown egy nagyon híres belfasti bár, és meg is értem, miért - ahogy kinéz, akár egy ötcsillagos szálloda bárja is lehetne.
Ez a City Hall, amely nagyon tetszett így kivilágítva. Tök jók a színei.
Ez pedig a világ legunalmasabb katedrálisa. Ez egy anglikán katedrális, amelyek elvileg nem a barokkos díszítettségükről híresek. Ja, amúgy az ott a baloldalon a legnagyobb High Cross az Ír-szigeten.
Szóval az utolsó hetem élménydús kirándulgatással telt. Most viszont ideje magam mögött hagyni a Smaragd Szigetet - ideje újra elővenni a bőröndöket, körbejárni a házat az itt-ott elszórt dolgaim után kutatva, leadni a lakáskulcsot az "utódomnak". Holnap reggel pedig irány a repülőtér.
Azt hiszem, már várom.
