Mérföldkő elé értem - a szemeszter szorgalmi időszakának a felénél járok. Ez pedig Dublinban egy dolgot jelent - REVIEW WEEK! De, hogy ne kerülgessük nagyon távolról a fogalmat, nevezzük inkább őszi szünetnek.
Ebben az iskolában a hetedik héten kapunk egy hét szünetet, amikor kirándulhatunk, kipihenhetjük magunkat, és mindenek előtt írhatjuk az ezer és egy beadandónkat. A DIT-re jellemző, hogy majdnem minden tantárgyhoz kell egy vagy esetleg két beadandót írnunk a félév során, és ezek nagy százalékban hozzájárulnak a félév végi jegyünkhöz. Ezzel tulajdonképpen az otthon megszokott zárthelyi dolgozatokat váltják ki. Megmondom őszintén, ez számomra egy kifejezetten szimpatikus megoldás, bár nem értem, hogy a tanárok miért élvezik ennyire a beadandók javítását. Mindegy is, az ő dolguk.
Tehát mi is történt azon a bizonyos pihenős héten? Nos, első nekifutásra börtönbe mentem.
Ez itt a Kilmainham Gaol börtön makettje. A Kilmainhamről azt kell tudni, hogy kifejezetten imádták ott kivégezni a foglyokat. És bizony meg is fordult ott jópár "híres" ember, köztük a híres húsvéti forradalom tizenkét plusz egy vezetője (körülbelül az aradi vértanúk történetét képzeljétek ide, erről szólt a tárlatvezetés nagy része).
Nem sok képet készítettem a börtönben, mert őszintén szólva nem lettek volna túl érdekes képek. Itt van például ez a kép. Ezek egyébként a kényelmesebbnek számító cellák, már amennyire a kivégzést váró foglyok vágytak a kényelemre.
Ez a börtön legújabb szárnya. Érdekessége, hogy úgy épült, hogy a földszintről minden egyes cellát látni lehessen, és tetőablakkal van ellátva, hogy a cellalakók ösztönösen fölfelé nézzenek - ez egy vallási eredetű elképzelés. A földszint alatt dolgoztak anno a nők és a gyermekek, ott voltak a konyhák és mosókonyhák. A börtön valamikor a negyvenes években végleg bezárta kapuit. Ironikus, hogy az utolsó ember, akit kiengedtek innen, politikai pályára lépett, és később az ő javaslatára nyitották meg a börtönt mint múzeumot.
A következő napra egy kisebb kerti sütést terveztünk ötösben - Judith, Alex (egy katalán (spanyol) srác), Éva, Ágota és én - Éva albérletében. Minden jól alakult, nagyon jól éreztük magunkat, attól eltekintve, hogy az időjárás nem igazán fogta a mi pártunkat. Mint már korábban említettem, az ír idő változékonyabb, mint a Roxfort tanárkara, tehát nem igazán tudtuk kiszámítani, melyik két ötperces eső között süssük meg a megvásárolt húst. Hamar eldöntöttük, hogy kerti sütés helyett házon belüli sütést tartunk.
Munkában Éva, Judith és Alex.
Nem annyira munkában Ágota. De félreértés ne essék, mindannyian részt vettünk a sütés-főzésben.
Bizonyítandó, hogy én is jelen voltam.
Tinkie, a meglepően barátságos macska, aki nem szeret labdázni.
Éééééééés a munkánk gyümölcse. Imádom ezt a képet. Pedig nem is én készítettem (hehe).
Apa szerint ez egy gyenge tál kajának néz ki. Azért tegyük hozzá, hogy ezek jó nagy tányérok ám! Én legalábbis abszolút jól laktam ennyivel.
Vagyis nem, mert még a fagyinak is maradt hely. Epres túrótorta, creme brulée és sós karamell (meglepően jó!).
A hét fennmaradó részén nem sok izgalmas történt, egészen vasárnapig, amikor másik négy erasmusos kollégával és kolleginával csoportos kirándulást tettünk Wicklow-ba, igen érdekes körülmények között.
A főszerepben: Alba, Paulo, Juan (spanyolok), Monika (lengyel) és jómagam. A történet pénteken kezdődött, amikor Alba és Monika lefoglalták a jegyeket az utazási irodában, és elmondásuk szerint egy igen csak gyengeelméjű nővel volt dolguk, aki legalább kétszer eltévesztette az időpontot, a fizetési módot, satöbbi. Amikor vasárnap reggel megérkeztünk a találkozási pontra, és jelentkeztünk az idegenvezetőnél, kiderült, hogy pontosan mennyire volt gyengeelméjű az a nő - nem voltunk rajta a listán. Az idegenvezető amúgy nagyon kedves és segítőkész volt, próbált telefonálni az irodába, de végső soron nem volt mit tenni, nem volt már elég szabad hely a buszon.
Azonban nem ez volt az egyetlen túra, amely aznap ugyanarról a helyről indult, és az idegenvezetőnk elmesélte a helyzetünket egy másik buszsofőrnek. Legnagyobb szerencsénkre ott még volt öt szabad hely. A buszsofőr odajött hozzánk, és meghallotta, ahogy a három spanyol a saját nyelvükön beszélgetett egymással, és ennek megörülve ő is elkezdett spanyolul beszélni. Na mondom szuper, van egy közös nyelvetek, de azért mondjátok el nekem is, ha valami fontosat mond. Juan elmondta nekem, mennyit kell fizetni az új kirándulásért. Fizettünk, felszálltunk a buszra, elindultunk, elkezdődött az idegenvezetés.
Ezek után vagy öt percig röhögtünk valamin, amire már sokkal korábban rá kellett volna jönnünk. Minden jel erre mutatott, de mi nem vettük észre. Az egész csoport spanyolokból állt. Sikeresen befizettünk egy spanyol idegenvezetésre.
Ez három embernek a kis csapatunkból kifejezetten jó hír volt. Monikának és nekem nem annyira, de én eldöntöttem, hogy ez a kis malőr nem fog a jókedvem útjába állni. Arról nem is beszélve, hogy pár mondatot azért megértettem belőle.
A fázós de boldog csapat. Balról jobbra: Paulo, én, Alba, Juan és Monika.
A busz elsőként Glendalough-ba vitt minket. Glendalough egy nemzeti park részét képezi - egy völgy két tóval egy kolostorral, és sok-sok zöld területtel. A történelmi vonatkozásokba nem fogok részletesen belemenni, ugyanis egy árva szót sem értettem belőlük. Jobb ötletem nem lévén inkább egyszerűen csak a természet szépségeit csodáltam.
Torony a kolostor közepén.
Épület a kolostor közepén (gondolom maga a kolostor), háttérben a toronnyal.
A kolostortól elvezető híd, háttérben az előbb látott épülettel, még hátrébb a még előbb látott toronnyal.
A két tó közül a kisebb.
A két tó közül a nagyobb (bár ez a képen nem látszik rendesen).
Bárányok, kék festékkel megjelölve. Korábban láttam piros és zöld foltos bárányokat is, meg ezeknek a kombinációját, de fogalmam sincs, mit jelentenek.
A kirándulás következő állomása a Powerscourt volt. Ez egy igen rusztikus kinézetű kastély, melynek eredeti lakója minden bizonnyal oda volt a kertészetért. Az egyórás (túl rövid) ott tartózkodásunk alatt ezt a kertet jártuk körbe, a következő állomásokat érintve:
A bástya. Annak ellenére, hogy félkörben ágyúkkal van körülvéve, nem hinném, hogy valaha is katonai szerepet töltött be, ahhoz túl kicsi. Most kilátóként üzemel, bár a bástyát körülvevő fák miatt nem igazán lehet távolra ellátni róla.
A japánkert, vagyis annak egy része.
Triton lake. A képen annyira talán nem látszik, de a tó másik felén Triton szobra látható.
A kisállattemetőben lefényképeztem pár érdekes sírt (kisebb bűntudattal, de hát na). Ezt a pónit például a feleségével együtt temették el.
Ez pedig egy tehén sírja. Hogy a tehén mióta kisállat, azt nem tudom, mindenesetre nagyon szerethették őt.
Dolphin fountain. Fontosnak éreztem lefényképezni mellé ezt a fát is, mert ugyanilyen van a mi kertünkben is.
Walled garden. Nos, ide inkább tavasszal kéne ellátogatnunk.
A kirándulás utolsó része az Isten háta mögötti Glencullenbe vezetett minket, ahol egy abszolút túlárazott étteremben lett volna szerencsém megvacsorázni, ha lettem volna olyan hülye. Helyette inkább sétáltam egyet a faluban, hátha találok valami érdekeset. Ez a kép nagyjából összefoglalja Glencullen hangulatát, épp csak a varjak hiányoznak róla (azok egy másik fán fészkeltek, de vagy harmincan egyszerre). Mindent összevetve a falu remek horrorfilm alapot adna.
Ezek után visszabuszoztunk Dublinba, és mindenki hazafelé vette az irányt. Mindent összevetve jó kis kirándulás volt ez, és a kezdeti malőröket és az éttermes fiaskót leszámítva én nagyon jól éreztem magam.
Másnap viszont újra elkezdődtek az órák, és mi megkezdtük a szorgalmi időszak második felét. Az elkövetkezendő hetekben kénytelen leszek nekifogni a hosszabb lélegzetvételű beadandóimnak, miközben szorgosan szedem a C-vitamint és iszom a mézes teát, és lelkiekben felkészülök a következő nagy kirándulásra, ezúttal Dél-Írországba.
Szép napot mindenkinek.
