Guinness Flavored Everything

Sziasztok! Ez most újfent egy hosszú bejegyzés lesz, mert sok minden történt velem az elmúlt pár hétben. Eddig nem voltam olyan hangulatban, hogy mindezt megosszam veletek, de az elmúlt napok eseményei sikeresem felvillanyozták a kedvemet, szóval íme. Nem fogok időrendi sorrendben haladni a hírekkel, kezdem inkább a legjobbal.

Úgy tűnik, lesz lakásom! Bizony, három hét keresés végre meghozta a gyümölcsét. Rendben, ha őszinték akarunk lenni, ez így ebben a formában nem igaz. Az Éva talált a dublini ismerősei révén szállást magának, és megkérdezte tőlem, van-e kedvem összeköltözni vele. Naná, hogy volt! Már tele volt a tudatom azzal, hogy hostelből hostelbe kell költöznöm, hogy bőröndökből kell élnem, hogy nem főzhetek normális kaját magamnak (nem valami kényelmesek a hosteles konyhák), és hogy nincs saját privát szférám. Itt lesz. A lakás Dublin 3-ban található, körülbelül húsz perc sétára a sulitól (attól a campustól, ahol a legtöbb órám van). Nem egy hatalmas hely, van benne két hálószoba - a kisebbik az enyém -, egy fürdőszoba zuhanyzóval, és egy konyha-nappali kombináció. De ha az egyetemtől való távolságot és az árat nézzük, tökéletesen megfelel. Tulajdonképpen nincs is szükségem ennél többre.

Holnap délután négy órakor találkozunk a háziúrral, aláírjuk a szerződést, kifizetjük az első havi bérleti díjat és a kauciót, megkapjuk a kulcsokat, és én ezzel a lendülettel be is költözöm. Az Éva majd csak a hétvége felé fog beköltözni.

Egyébként az a bizonyos "másik opció", amiről az előző bejegyzésemben meséltem, egy diákszállás volt. A Griffith Halls of Residence egy olyan létesítmény, ahol sok apartman található, és szemeszterekre vagy egész évre lefoglalhatsz magadnak egy ágyat az egyik szobában. Az ár a "még elfogadható" kategóriába sorolható, tekintve azt, hogy nincs túlzottan közel a városközponthoz, de elvileg nagyon biztonságos hely, és az árban minden felmerülő költség benne van. A dolgot ott rontottam el, hogy nem foglaltam le már hónapokkal ezelőtt a szállást, így várólistára kerültem, amiről sajnos nem sikerült továbbjutnom. Végül, amikor kiderült, hogy összeköltözöm az Évával, e-mailben le is mondtam a szállást. Mindezek ellenére ez egy nagyon jó opció lett volna, és bátran ajánlom mindenkinek, hogy nézzen utána, ha Dublinban szeretne tanulni, de mindenképpen foglalja le a szállását hónapokkal az érkezése előtt! 

Rendben, akkor most jöjjenek a képek, mert tudom, hogy mindenki azokra vár. Szeptember 9. és 13. között zajlott le a Welcome Week, amely távolról sem volt olyan érdekes, mint amilyennek elképzeltem. Javarészt előadásokat tartottak nekünk a dublini életről, a közbiztonságról, az iskolai létesítményekről, körbevezettek minket az épületben, kaptunk kis üdvözlőcsomagokat szórólapokkal, kajával és egyéb hasznos-haszontalan szemetekkel, ilyesmi. Az első napon regisztráltunk az intézménybe, és megkaptuk a diákigazolványunkat (student card). Ez mindenféle dologra jó: erre lehet pénzt feltölteni, ha nyomtatni akarunk a könyvtárban, ezzel kapunk diákkedvezményt különböző helyeken, satöbbi. A regisztráció közben megismertünk két lányt, Judith-ot és Melanie-t, akikkel azóta is nagyon sokat találkozunk.

Judith (holland) balra és Melanie (német) jobbra.

Ugyanezen a napon elmentünk egy városnéző túrára nyitott tetejű busszal. A nyitott tető abból a szempontból volt nagyon jó, hogy szép képeket tudtunk készíteni, ellenben nagyon fújt a szél, úgyhogy enyhén szólva szétfagytunk a közel másfél órás út végére. Sok látványosság mellett elhaladtunk, de a buszsofőr bácsi elég asztmás hangon beszélt a mikrofonjába, úgyhogy a kommentár kilencven százalékából egy szót sem értettünk. A teljesség igénye nélkül íme pár dolog, ami mellett elhaladtunk:

Ez az O'Connell Bridge, amely a Liffey folyó felett ível át. A folyó kábé úgy szeli ketté a várost, mint a Duna Budapestet, csak itt nyugat-kelet irányban. A folyó feletti kerületek (a képen jobb oldalt) páratlan számúak, az alatta lévő kerületek mind páros számúak (tehát az albérletünk, amely Dublin 3-ban található, a folyótól északra helyezkedik el).

Ez a Trinity College főbejárata. A Trinity College a város legnagyobb és leghíresebb egyeteme, hatalmas területen fekszik el, és igen csak szépen rendben tartják. Ide amúgy bármikor be lehet menni, odabent mindenféle kiállítás várja az érdeklődőket. A héten volt a Cultural Night, amely kábé a budapesti múzeumok éjszakájával egyenlő, minden kiállítás a városban vagy ingyenes, vagy olcsó. Aznap ellátogattam a Trinity College-ba, de sajnos nem volt nálam fényképezőgép. Majd máskor készítek róla képeket.

Ez a St. Patrick Park, a háttérben a katedrálissal. Bent még nem jártam, de majd egyszer ellátogatok oda, mert nagyon szép. Érdekesség Dublinban, hogy itt a parkoknak is van nyitvatartási ideje. A legtöbb parkba este 10 után nem lehet bemenni. Biztos kint akarják tartani a vandálokat, vagy a hajléktalanokat, nem tudom.

Ez a St. Patrick Cathedral a másik oldalról. St. Patrick hozta el az aranykort Írországba, amikor meghonosította az országban a kereszténységet. Ezt sem a buszsofőr tiszta beszéde miatt tudom, ezt tegnap tanultuk órán.

Ez itt nem tudom milyen ház, de nagyon szépen benőtte valami futónövény.

A Phoenix Park Európa legnagyobb városi parkja. Itt található a dublini állatkert is (ahova terveink szerint most hétvégén akarunk elmenni). Ezek a szarvasok azonban nem az állatkertből származnak. A Phoenix Parkban a szarvasok szabadon mászkálhatnak, mint egy rezervátumban, csak itt nincsenek kerítések. Hogy ezek itt a képen milyen fajták, azt ne kérdezzétek tőlem.

A városnézés után, hogy egy kicsit felmelegedjünk, beültünk a lányokkal egy bárba ír kávét inni. Erre nagyon vártam már, mert azelőtt sosem ittam még ír kávét, és itt akartam először kipróbálni. Hát, nem volt valami jó. Tulajdonképpen azt kaptam, amit kértem, mert kávéíze volt, mást viszont nem nagyon éreztem rajta, sem az alkoholt, sem semmi mást. Azt hittem, hogy különlegesebb lesz ennél, vagy legalábbis édesebb. Persze az is lehet, hogy máshol is ki kell próbálnom, mert nem biztos, hogy mindenhol ugyanígy készítik. A hely egyébként nagyon hangulatos volt, élő ír zenét játszottak, bár a vége felé már egy kicsit túl hangosan.

Balról jobbra: Melanie, Judith, Ágota és jómagam. Éva itt nem volt velünk.

A Welcome Week hétvégéjén szombaton csoportos kiránduláson vettünk részt a Guinness Storehouse-ban. Ez tulajdonképpen egy múzeum/kiállítás, amely a Guinness sör eredetéről, történelméről, jelenéről és jövőjéről szól. A kiállítás nagy része interaktív, megtanultuk például, hogyan kell sört kóstolni szakmai szinten, és hogy hogyan kell egy tökéletes pohár Guinnesst csapolni.

Ez a Guinness Storehouse kívülről. Valójában ez egy épületkomplexum, szóval az egészről nem nagyon tudnék képet készíteni. Ezen az oldalon volt a kiállítás bejárata. Az az ovális izé az épület tetején a Gravity Bar egy darabja, amelyről később még fogok beszélni.

Felirat a bejárat mellett. Itt fényképezkedett mindenki. Miért is ne, én is készítettem egy képet.

Ez itt az Arthur Guinness által aláírt szerződés másolata a St. James's Gate Brewery birtokbavételéről. A szerződést 1759-ben írták alá, és 9000 évre szól. Ez a másolat a látogatóközpont földszintjén található a padló alatt. Innen haladtunk emeletről emeletre, a különböző kiállítások között.

A kiállítás első részében megmutatták a sör legfontosabb alapanyagait. Íme az árpa...

... a komló...

... a víz, az élesztő (amiről nem készítettem képet)...

... és az ötödik és egyben legfontosabb alapanyag, Arthur Guinness maga.

A következő szinten a sörkészítés fázisait mutatták be. Készítettem itt is képeket, de nem akarok italismeret órát tartani, és amúgy se lettek olyan jók. Helyette inkább megmutatom ezt a régi gépet, amely nem tudom, pontosan mire való...

... de a jelek szerint magyar földről származik.

A következő kiállítás a tárolásról és szállításról szólt. Egy párperces fekete-fehér videóban megnézhettük, hogyan készítik a söröshordókat. Nem lehetett egyszerű munka! Egy hordó elkészítése is eltarthatott egy egész napig, és ezek az emberek kismillió ilyen hordót készítettek.

Ezután kezdődött az igazán interaktív rész. A következő emeleten megtanították nekünk, hogyan kell sört ízlelni. A képen látható kortárs táncos fiatalember először elmagyarázta, milyen hőmérsékleten kell kóstolni a Guinness sört, majd megmutatta, milyen aromákat kell éreznünk benne. Bár a képen nem látszódik, a teremben négy féloszlop volt, amelyekből fehér füst szállt ki, és mindegyiknek más-más illata volt, ha fölé hajoltál (maláta, élesztő, komló és még valami, amire nem emlékszem). A következő teremben mindenki kapott egy kis adag sört, amelyet az előírt módon meg is ittunk. Akit érdekel, azt majd otthon megtanítom a technikára.

Talán ugyanezen az emeleten volt (vagy a következőn, már nem emlékszem) a reklámkiállítás. Itt van pár példa a korai reklámplakátokra. Hogy a tukán hogy jött a képbe, arról fogalmam sincs, de ez a jelkép azóta is megmaradt.

Ez az első reklám, amely valaha megjelent a Guinnessről.

Ez a rész nagyon jópofa volt. A különböző évtizedek tévéreklámjait nézhettük meg, ha az egyes tévék elé álltunk.

Ezután jött a sörcsapolós rész. A tökéletes Guinness csapolása hat lépésből áll, és körülbelül 2 percig tart (mondanom sem kell, ezt valószínűleg nem sok helyen tartják be).

Újabb csoportkép: mi és a tökéletesen kicsapolt sörünk (a baloldali srác is német volt, de azóta nem találkoztam vele).

Így váltam hát okleveles sörcsapolóvá. A sör amúgy finom volt, főleg miután megtanították nekünk, hogyan lehet a legjobban élvezni. Mindazonáltal sokkal jobban élveztem volna, ha aznap ettem volna valami a reggelin kívül is.

Ez itt a fent említett Gravity Bar belülről. Ez egy kerek helyiség üvegfalakkal, ahonnan gyakorlatilag be lehet látni az egész várost - ugyanis ez Dublin legmagasabb olyan pontja, ahova emberek is bemehetnek.

Lefelé menet benéztünk még az ajándékboltba is. Eltökélt szándékom volt, hogy beszerzek valami szuvenírt az otthoniaknak, de ezt inkább elnapoltam - itt még dublini viszonylatokban is túl drága volt minden. Azonban volt egy dolog, amit nem hagyhattam ott: a Guinness ízesítésű csoki. Vettem belőle két táblával egy barátomnak, meg egy táblával magamnak is, hogy azért én is tudjam, milyen. Meglepően finom volt. Tényleg érezni lehetett benne a sör ízét.

Ez volt hát a látogatásunk a Guinness Storehouse-ba. És ne feledjétek, gyerekek:

Az elmúlt hetekben sokat voltam vásárolni, főleg élelmiszert. Nehéz úgy ételt venni magadnak, ha napról napra tudsz csak élni, minimális helyen tárolhatod a megvett élelmiszert, és főzni is csak egy személyre tudsz. Mindazonáltal találtam néhány érdekességet, amit egyszerűen nem hagyhattam ott a polcokon.

After Eight krémpuding. Hát ilyet biztos fogok még venni. Van egy olyan érzésem, hogy édességekre sok pénzt fogok kiadni itt Írországban (na jó, azért igyekszem visszafogni magam - de az újdonságokat ki kell próbálni, nem?)

Mentás forrócsoki. Ezt még nem vettem meg, de eldöntöttem, hogy amint lesz lakásom, beruházok egy dobozzal. Szerdán vissza is megyek ebbe a boltba.

Hasonló finomságokról még fogok képeket készíteni. Meg persze az ír különlegességekről is, annak ellenére, hogy eddigi tapasztalataim alapján nincs sok. Igazán ír ételt még nem sikerült ennem, de feltett szándékom elmenni a közeljövőben egy tradicionális ír étterembe. Azt mondták nekem (és ezzel egyet is kell értenem), hogy ilyen éttermet valószínűleg Dublinon kívül fogok majd találni. Most, hogy hamarosan mindannyian berendezkedünk az albérleteinkben, lesz is rá bőven alkalmunk, hogy világot lássunk. Már be is fizettem egy csoportos kirándulásra Galwaybe. Ez egy háromnapos hétvégi kirándulás lesz, amely során megnézzük a várost, aaz Aran Islands-t és a Cliffs of Moher-t (ha nem baj, ezeket nem magyarosítanám). Erre azonban csak október közepén fog sor kerülni, szóval remélhetőleg előtte is sikerül szerveznünk valami túrát az országban.

Közérdekű közlemény még, hogy úgy döntöttem, hazautazom karácsonykor. Az Éva mindenképpen elutazik, és az Ágota is ilyesmin gondolkodik, én pedig nem akarom egyedül tölteni az ünnepeket. December 19-én hazarepülök, 27-én pedig vissza Dublinba. Ez persze még jó sokára lesz, de az ilyet előre el kell dönteni, mert a karácsonyi időszakban nagyon megtelnek a járatok - időben le kell foglalni a helyedet.

A bejegyzést egy kisebb felsorolással zárom, Érdekességek Dublinban címmel.

• Dublinban a legtöbb helyen külön csapból folyik a meleg és a hideg víz. Nem értem a logikát a dologban.
• Dublinban piros-sárga-zöld jelzőlámpa van a gyalogos átkelőknél is, nem csak az autóknak, ellenben az átlagos dublini járókelő nagy ívben tesz arra, hogy éppen milyen szín világít a lámpán. Ez többek között az oka annak, hogy miért ódzkodom a kerékpározástól a belvárosban.
• Dublinban a parkoknak is nyitvatartási idejük van. Ezt már feljebb említettem, de gondoltam, ide is leírom.
• Dublinban a legtöbb konnektornak be- és kikapcsológombja van.
• Dublinban a legtöbb boltban este 10 után nem adnak ki alkoholt, és a bárok éjfélkor bezárnak. Persze egy olyan városban, ahol a mértéktelen sörivás a kultúra része, ez érthető.
• Dublinban (legalábbis ahol eddig jártam) törvény szerint külön kukazsákba gyűjtik a műanyagot, újrahasznosítási célból. Ehhez ez speciális zsákot kell venni, és komoly büntetés jár érte, ha más anyagot (például jelentős mennyiségű ételmaradékot) találnak a műanyag között.

Mára ennyi. Időközben elkezdtem az iskolát is, a következő bejegyzésemben írok majd az órákról, valamint az új lakásról is. Addig is minden jót!

The Hostel Jumper

Sziasztok!

Mint korábban már említettem, megérkezésem napján az Abigail's hostelbe mentem három éjszaka erejéig. Nos, ez a három éjszaka már bőségesen letelt, és mivel túlfoglalás miatt nem tudtam meghosszabbítani a tartózkodásomat, szombat reggel összeszedtem a cókmókomat, és elindultam világot látni.

Ez tökéletes alkalmat adott különböző hostelek értékelésére, összehasonlítására. Az észrevételeimet pedig, nagylelkű ember lévén, megosztom veletek.

Az Abigail's

Az első hely, ahol tartózkodtam. Ez az a bizonyos "első benyomás", amiről sokan beszélnek. Hát első benyomásnak szerintem abszolút nem volt rossz, sőt, kifejezetten jól éreztem magam.

A személyzetet sehol sem értékelem külön, mert mindhárom helyen kedves és barátságos emberek fogadtak. A szemmel látható személyzet nagy része mindenhol egy fiatalos brigád, kíváncsi vagyok, hogy vajon teljes állásban dolgoznak ott, vagy diákmunka címszó alatt.

Visszatérve az Abigail's-re, a szoba majdnem hogy kifogástalan volt. Nyolcszemélyes koedukált szobában voltam, napi szinten takarították, és ami nagyon tetszett, hogy külön helyiségben volt a zuhanyzó és a mellékhelyiség. Jókat beszélgettem pár külföldi sráccal (egy arabbal és egy olasszal), és hála égnek mindenki normális volt, és csöndben tudott lenni, ha a többiek aludni akartak.

A reggeli is jó volt, lehetett enni kétféle müzlit, joghurtot, barack- és almabefőttet, többféle kenyeret és pirítóst, volt vaj, lekvár, főtt tojás, többféle gyümölcslé, kávé, tea. A változatosságra nem lehetett panasz, még ha nekem hiányzott is belőle valami húsféle (itt megjegyzem, hogy az első három napomon abszolút semmi húst nem ettem, utána viszont nagyon elkezdtem érezni a hiányát). Később viszont észrevettem, hogy húsfélét (akár felvágottat) sehol sem adnak, bizonyára nagyon drága lenne.

Közös helyiségből egy darab volt, a recepcióval és az étkezővel egy légtérben, az viszont tágas volt és mindig jó volt a hangulat, még ha a fociszezon miatt néha nagyon erősre feltekerték is a hangot a tévén.

Egyszer azonban minden jónak vége szakad, úgyhogy összepakoltam a bőröndömet, és lefelé menet könnyes búcsút vettem a lépcsőforduló falára festett barátomtól.

Viszlát, Oscar Wilde! (Bármennyire is úgy néz ki, ez tényleg Oscar Wilde,
nem a Kántor Éva tanárnő.)

A Barnacles Temple Bar House

Az említett mindhárom hostel a dublini turistaövezet kellős közepén van, a Barnacles viszont még ebből a szempontból is kiemelkedik: gyakorlatilag a Temple Bar (Dublin egy nagyon híres bárja, amelyről a környező kerületet is elnevezték) közvetlen szomszédja. Ez jót és rosszat is jelent, ha más-más szemszögből nézzük.

Aki este aludni akar, annak ez nagyon-nagyon rossz hír. Én viszonylag jót aludtam, füldugó segítségével. Aki turistaövezetben akar megszállni Dublinban, vigyen magával füldugót! A szobában ezúttal tizenegyen voltunk, de a szoba közepén volt egy elválasztó fal, és én arra az oldalra kerültem, ahol rajtam kívül csak ketten aludtak. Jó volt, hogy minden ágyhoz szintenként tartozott két konnektor és egy olvasólámpa. Tetszett, hogy minden ágy alatt volt két-két kihúzható rácsos tartó, ahova az ingóságainkat tehettük, az viszont nem igazán tetszett, hogy a kerekek félkör alakúra voltak kopva rajtuk, és a kőpadlón igen dallamos hangot adtak ki, amikor kihúztam őket. Szintén nehezteltem, amikor reggel elmentem lezuhanyozni (mely zuhanyzónak csupán egy erősségi fokozata volt, a thai masszázs), és nem tudtam kijönni a fürdőszobából, mert elromlott a zár (szerencsére voltak mások is a hálószobában, így oda tudták hívni a recepcióst). Ez viszont a legjobb helyeken is előfordul, így hajlandó voltam megbocsátani nekik.

Amit nem voltam hajlandó megbocsátani nekik, az a reggeli. A reggeli pirítós volt. Ennyi. Vagyis nem, igazságtalan vagyok, mert pirítatlanul is ehettem volna a kenyeret. Kaptunk hozzá vajat, lekvárból pedig volt négyféle, így legalább ez biztosította a változatosságot. Innivalóból hármat kínáltak: kávét, amit nem iszom, almalevet, ami 100%-os lévén túl édes volt, és narancslevet, AMIT FELVIZEZTEK. Ezt már személyes sértésnek vettem. EZ vendéglátás?!

Közös helyiség tekintetében sem mutatott sokat a Barnacles. A tévés-foteles-számítógépes szoba nagyon kicsi volt, úgyhogy inkább az étkezőben töltöttem el több időt, ami egyébként egy nagyon barátságosan berendezett helyiség volt.

Ezen a helyen csak egy napot töltöttem el, viszont ez az egy nap majdnem annyiba került, mint az Abigail's-ben eltöltött három összesen. Menjünk is inkább tovább.

Az Abbey Court hostel

Nem tudom egyelőre, hogy hova helyezzem el a hármas ranglistán az Abbey Courtot. Most is innen írok, egy éjszakán túl vagyok, és elméletileg még hetet fogok itt tölteni. Nézzük, eddig mi történt.

A csomagmegőrzés szerencsére mindhárom helyen ingyenes volt (bár pénzért lehetett volna extra biztonságos megőrzést választani). Itt is úgy kezdtem, hogy elvittem a nagyobb bőröndömet a közös megőrzőbe. Prezentálom a helyiség kulcstartóját:

Hogy nehogy elvesszen.

Na mindegy, ez csak random bohóság volt. Mint előző délelőtt is, most is várnom kellett, amíg elfoglalhattam a szállásomat, ezért felmentem a közös helyiségekbe olvasni/internetezni. Az Abbey Courtnak rengeteg közös helyisége van: számítógépterem, függőágyas szoba, moziszoba, Guiness szoba, kétrészes étkező, és ezek között az átjárókban is vannak néhol kanapék és fotelek. Szerencsére minden ki van táblázva, ellenkező esetben nagyon könnyen el lehetne tévedni a labirintusszerű folyosókon. Ami viszont nagyon nincs rendben, az az, hogy sehol sem működik normálisan a wifi. Most az étkezőben ülök, és eddig talán itt a legjobb a kapcsolat, bár itt sem tökéletes.

A hálószobában telt ház esetén tizenketten vagyunk, és ezúttal csak fiúk. Az első éjszaka élményei alapján ez nagy hátrány, mert így senkinek sincs semmi ösztönzése arra, hogy normálisan viselkedjen. Az egyik srác a szobában dohányzott. Bár volt annyi tartása, hogy az ablaknál tegye, de nem volt annyi esze, hogy ki is hajoljon rajta, hogy ne befelé fújja a füstöt (amúgy beszélgetni egész jól tudtam volna vele, de olyan ír akcentusa volt, hogy netovább). Egy másik csoport az éjszaka közepén toppant be, de szemmel láthatóan (és füllel hallhatóan) nem igazán vették észre, hogy már nem az utcán vannak, hanem alvó emberek között: hangosan röhögtek, lámpát kapcsoltak, telefonáltak, csapkodták a fürdő ajtaját, meg egyéb obszcén dolgok. De nem ez volt a legrosszabb, hanem a haverjuk, akit magukkal hoztak. Az a pasas TELJESEN be volt füvezve. Reggel nyolcig megállás nélkül ki-be járkált, a földön fetrengett, és be nem állt a szája, persze a többi hülye meg biztatta őt azzal, hogy válaszolgattak neki. Ezen már a füldugó sem segített, pláne hogy a mellettem lévő ágy emeletén fekvő srác egész éjjel hurutosan köhögött, de neki megbocsátok érte. Szerencsére a fent említettek közül többen is elmentek ma reggel (ha az ég is úgy akarja, mindannyian), úgyhogy egyelőre azt mondom, az első éjszaka pechem volt, a következő biztos jobb lesz.

"Ahhahahaha. Milyen vicceseket mondasz!"

(Miss Monroe-t hallottuk az első emeleti lépcsőfordulóból)

Ami viszont megmentette a szememben a hostelt, az a reggeli, mely kétség kívül a legjobb volt az eddigi három közül. Kenyér-pirítós, vaj, kétféle lekvár, többféle friss gyümölcs, négyféle müzli tejjel, meg valami beazonosítatlan péksütemény. Az i-re az tette fel a pontot, amikor a sor elejére kerültem, és egy ott álló személyzeti csaj megkérdezte tőlem, hogy kávét vagy teát kérek-e, majd hogy tejjel kérem-e vagy cukorral, és elkészítette nekem a kért italt. Ez kiszolgálás volt, pláne az ár függvényében. A Barnacles-nél nem is említettem, hogy ott magunknak kellett reggeli után elmosogatnunk.

A hostelek tekintetében itt tartok. Szállást még mindig nem találtam, bár most elindultam egy új és remélhetőleg gyümölcsöző irányba, amiről majd a következő bejegyzésemben fogok mesélni, ha összejön (, ha nem).

Közben kezdek egyre jobban megbarátkozni a várossal. Tegnap egy honlap ajánlására elmentem hamburgerezni a BoBo's étterembe, ahol a leírás szerint nagyon finom házi hamburgert készítenek. És így is volt! Bár az árát megkérik (mint mindennek Írországban), megfelelt minden elvárásomnak, amit egy hamburgerrel szemben támaszthatok: finom volt, nem volt műanyag, és abszolút jóllaktam tőle. Az általam választott burgerben 20 deka marha volt (mindegyikben ennyi van), ír Cheddar sajt, párolt hagymakarikák, paradicsom, saláta, csemegeuborka, meg az étterem saját öntete, amelynek bizonyára nem árulták volna el a receptjét, de méz tuti volt benne. Mellé pedig egy nagy pohár piros limonádét ittam (gondolom valami szörpöt öntöttek bele).

Ma pedig körbejártam a belváros déli felét. Az eredeti úticél egy potenciális szálláshely felkeresése volt, innen körülbelül negyven perc gyaloglásra, de szerencsére jó idő volt, így volt alkalmam nézegelődni is. Elmentem pár látványosság (parkok, katedrálisok) mellett, amelyeket holnap is meg fogok majd nézni a városnéző buszról. Visszafelé jövet megkerestem a DIT azon épületeit, ahova a hét folyamán el kell majd mennem - hogy ne aznap kelljen fejvesztve keresgélni őket. Végül pedig sétáltam egyet a Stephen's Greenben, ami egy jókora park a város közepén. Kicsit a tatai Angol parkra emlékeztetett engem, csak ennek sokkal több rendezett területe van. Megpróbáltam megörökíteni az érdekesebb momentumokat, íme:

Ez itt a park térképe. Ha rákattintotok, láthatjátok nagyban is.

És akkor ez a kis aranyos rászállt a térképre, tőlem kábé negyven centire, és vagy egy percig énekelt nekem!

Ez a park közepe, ahol a fűre lépni tilos, de az egyik parkgondozó azért nagyon jól elbeszélgetett a barátjával a füvön (a képen ez nem látszódik).

Ez a park közepétől nem messze található fenséges szökőkút, melynek közepén harmonikusan elrendezett bécsi virslik lövellik a menny felé a vízsugarakat.

Ugyanez kicsit távolabbról.

A tavakban százával fürdőztek a sirályok. Itt jön az érdekes rész.

Ez, ahogyan láthatjátok, egy sirály.

De ezek itt milyen elfajzott mutáns állatok?! Arról nem is beszélve, hogy vagy másfélszer nagyobbak és ijesztőbbek a normális sirályoknál.

Szándékomban állt még egy videót feltölteni, ahol néhány ázsiai eteti a sirályokat, és a sirályok élet-halál harcot vívtak a kajáért. Sajnos, mint említettem, elég lassú itt az internet, úgyhogy ezt majd később kapjátok meg. Egyelőre legyen elég annyi, hogy rémálmaimban sem akarok olyan hangokat hallani, mint amiket a sirályok adtak ki.

Hazafelé menet még benéztem egy könyvesboltba. Tegnap kiolvastam az A Series of Unfortunate Events utolsó kötetét, és meg akartam venni a kiegészítő könyvet is, de az már olyan régi, hogy nem is tudnak rendelni belőle. Viszont megvolt nekik Snicket új sorozatának az első kötete, arra majd később beruházok.

Még gyorsan belestem egy ajándékboltba is, hogy ötleteket gyűjtsek, miket hozzak majd haza. Persze erre még bőven lesz időm később.

Legközelebb remélem, már örömhírekkel jelentkezhetek. Addig is minden jót!

Jack and the Giant Needle

Első bejegyzésem Dublinból!

Örömmel jelentem, hogy épségben megérkeztem Írországba, sőt, egy napot már el is töltöttem itt. Nem volt könnyű első nap, de túl vagyok rajta, és most friss erővel vetem bele magam az elkövetkező hetekbe.

A repülőm magyar idő szerint 20 óra 5 perckor indult a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről. Két órával ezelőtt már ajánlott volt ott lennem, hogy a check-in-nél legyen elég időm (szép hosszú sor volt). Körülbelül 19 órakor könnyes búcsút vettem a családomtól, és Ágotáékkal elindultunk a vámvizsgálat felé. Az átvilágításnál tényleg mindenre odafigyeltek: külön tálcákba kellett rakni a laptopot, a folyadékokat, a táskát, a fémtartalmú ruhákat, sőt, utólag jutott eszembe, hogy az én zsebemben volt egy csomag rágó, azt is külön tartóba kellett raknom (ez utóbbit majdnem ott is felejtettem, de egy "rendkívül" barátságos reptéri munkás figyelmeztetett rá). Itt még várt ránk egy útlevél-/igazolványellenőrzés, majd bekerültünk a reptér szebbik részére, ami nagyjából olyan volt, mint a Westend, csak valamivel kisebb, és egészfal-ablakos kilátást nyújtott a felszállni készülő gépekre. Itt leültünk egy kicsit, majd elindultunk a kapunk felé (újabb igazolványellenőrzés), majd feszálltunk a gépre.

A gép minden szépítés nélkül rohadt tömött hely volt, szóval enyhén szólva kényelmetlen utat kellett végig ülnöm. A szerencsém (talán) az volt, hogy bár folyosó melletti ülést kaptam, az egy sorral előttem ablak mellett ülő hölgy megkérdezte, volna-e kedvem helyet cserélni vele. Mondtam, hogy persze. Bár így még annyira sem tudtam kinyújtóztatni a lábaimat, mint az előző helyen, legalább néha kinézhettem az ablakon, hogy bámuljam a tájat. A tájról tudni kell, hogy éjszaka kimondottan fekete és sötét, és relatíve keveset lehet látni rajta. A felszállás viszont élmény volt, nagyon tetszett. A leszállás is, de az már azért, mert az út végét jelentette.

A repülőn amúgy megpróbáltam készíteni pár képet, de ahogy azt a fentiekből leszűrhetitek, nem nagyon látszódik rajtuk semmi. Azért párat megmutatok nektek:

felszállás előtt...

... Budapest felszállás közben...

... és ez már Dublin. A többi képen tényleg abszolút semmi nem látszódik.

A dublini reptéren átestünk egy igazolványellenőrzésen (MEGINT), majd összeszedtük a csomagjainkat, és busszal elmentünk a városközpontig. Onnan egyedül elgyalogoltam a hostelbe, ami egyébként külön élmény volt. Dublinról tudni kell, hogy igen sűrű itt az éjszakai élet. A kb. tízperces úton alkalmam nyílt vizuálisan megtapasztalni a részegség mind a tíz fokát, a "Temple Bar előtt türelmetlenül állok sorba"-tól az "öntudatlanul hentergek az O'Connell Streeten a közeledő busz előtt"-ig. Már a hostel utcáján sétáltam, amikor két még viszonylag józan pasas jött szembe velem, sörrel a kezükben, és megkérdezték tőlem, hogy "Why don't you have a drink in your hands?" Ezt én magamban úgy fordítottam le, hogy "Welcome to Dublin".

A hostelben bejelentkeztem, üzentem az itthoniaknak és a barátoknak, hogy épségben megérkeztem, majd leadtam a nagyobbik csomagomat, és felmentem az első emeleti szobámba. Az utcai tapasztalatok után azt hittem, hogy egyedül leszek odafent, és majd félóránként felébredek a hajnalban részegen hazatántorgó fiataloktól. De nem így történt: mind a hét szobatársam ágyban volt már, páran gépeztek még, de egyébként abszolút csönd volt. a lehető leghalkabban behurcoltam a kisebbik bőröndömet, felhúztam az ágyneműt, átöltöztem, és lefeküdtem aludni.

Másnap reggel egy kisebb kontinentális reggeli után összetalálkoztam a nemzetközi bagázzsal, akikkel együtt szeretnénk lakást keresni. Fanf és Timothée franciák, Carlos spanyol, Michelle pedig dán volt. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a gimnáziumi németkönyvemben lettem volna képregényszereplő. A találkozási helyünk az O'Connell Street egyik műemléke volt, a Spire, amely gyakorlatilag egy haralmas tű, amely az ég felé mutat. Az tetszik ebben a műemlékben, hogy messziről is jól látható, így szinte bárhonnan könnyű elnavigálni a városközpontba.

Együtt megnéztünk egy lakást, amely kényelmesnek tűnt, de nagyon messze volt a városközponttól, ahol az iskoláink vannak. Ezután elmentünk (immáron Michelle nélkül) egy sörözőbe, a Hard Rock Caféba, ahol megittam első ír Guinness sörömet:

Igen, csak fél pintet ittam. Alig múlt el dél, nem akartam rögtön jó hangulatba kerülni. Egyébként pedig annyira nem ízlett.

A sörözőbe többek között azért mentünk, mert volt wifi, és így megleshettünk még néhány potenciális albérletet az interneten. Ezután mindenki hazament a saját szállására, ahol elkezdtük felhívogatni a megbeszélt helyeket. Ehhez nekem előbb ír kártyát kellett vennem a mobilomba, úgyhogy elzarándokoltam egy közeli Vodafone üzlethez. Visszatérve aztán felhívtam pár helyet, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon nehéz dolgom lesz az albérletkereséssel. Ugyanaz a séma, mint Budapesten: ami közel van, az drága, ami távol van, az meg távol van. A jó albérletek nagyon gyorsan elkelnek, a hirdetők pedig természetesen nem veszik le a hirdetésüket az internetről. Itt eljutottam oda, hogy meglehetősen reménytelennek éreztem a helyzetemet.

Ezen a ponton szeretnék tippet adni minden jövőbeli Erasmus utazónak - ha mélypontra kerülsz, beszélgess egy kicsit az otthoniakkal. Sokat segít. De tényleg.

Úgy döntöttel, hogy bár még fogok keresgélni egy kicsit Fanfékkal, de emellett elkezdek egy másik területen is kutatgatni: olyan helyeken, ahol szobatársat keresnek. Úgy vettem észre, hogy ezek jóval olcsóbbak, mint az üres albérletek, ráadásul egy összeszokott társasággal költöznék össze, akik valamennyire már belakták a lakásukat. Regisztráltam egy ilyen hirdetésekkel üzletelő oldalon, és elkezdtem írogatni a hirdetőknek.

Este elmentem a közeli Tescoba vacsorát venni. A pékáruknál találtam valamit, amit nem hagyhattam ott:

Ismerős? A Once Upon A Time-ban ilyet sütött a gonosz királynő a mérgezett almából. Gondoltam, ha nem mérgez meg, akkor akár még az egész írországi utat is túlélhetem.

Ha lesz fejlemény, majd írok.

Breakaway

Ez lesz az idei utolsó bejegyzésem Magyarországról.

Úgy érzem, készen vagyok. Pár apróságot kell még elintéznem indulás előtt, és ennyi. Holnap délután 4 óra körül elindulunk a családdal Budapestre, 6 óra körül remélhetőleg találkozom a repülőtéren Ágotával és Évával, aztán együtt útra kelünk, és bejárjuk a fél világot.

Aki egész eddigi életét egy helyen töltötte, annak igen is a fél világot jelenti egy háromórás repülőút! Úgyhogy nem nevetni.

A tegnapi nap a búcsúzkodások jegyében telt el. Volt egy kis összejövetel a régi iskolámban, amely idén ünnepli huszadik születésnapját. Pár osztálytárssal odagurultunk, végighallgattuk az évnyitó ünnepséget (még MINDIG nem szeretem), aztán egy kisebbfajta állófogadás keretében elbeszélgettünk egymással és a régi tanárokkal. Jól éreztük magunkat. Végül a Ginával el kellett hagynunk a terepet, úgyhogy elbúcsúztam mindenki mástól, köztük a Szandrától, akitől egy érdekes kis érmét kaptam ajándékba: az érme Szent Kristófot ábrázolja, aki az utazók védőszentje. A repülőúton a zsebemben fogom tartani. Mármint az érmét. A Szandrával a zsebemben nem biztos, hogy átengednének a vámon.

Otthon a Gina evett egy tál gulyáslevest (anya megfőzte az utolsó gulyáslevesemet indulás előtt), én pedig összeszedtem az Xboxomat és minden tartozékát, melyeket aztán átvittünk a Ginához, hogy ott újra összeszereljük őket. Az elkövetkező öt hónapban ő fog vigyázni rá. Ugye??

A mai napon pakoltunk. Már korábban összeszedtük és egy helyre raktuk azokat a dolgokat, amelyeket az egyes bőröndökbe szét kell majd szortíroznunk. Ez ma nagyjából megtörtént, már csak pár apróság van, amelyet csak holnap tudok bepakolni (laptop, mobiltöltő, borotva, ilyesmik). A súlykorlátban eddig egész jól benne vagyunk, már ami a nagyobb bőröndöt illeti. Egy két könnyebb dolgot leszámítva, amit még nem raktam bele, tizennyolc kilónál tartunk a megengedett húszból. Persze ez az itthoni mérleg által megadott eredmény, amelyben nem bízunk száz százalékig, úgyhogy holnap átugrom a sarki postára, hogy legyenek oly kedvesek és mérjék le nekem pontosan a bőröndöket.

Ezen felül holnap már csak pár apróságot kell megvennünk, amelyekről eddig megfeledkeztünk, és ennyi. Most este 20 óra 23 perc van. Holnap ilyenkorra már a levegőben leszek. Furcsa belegondolni.

Kívánjatok sok sikert!