Sziasztok! Nos, mint ahogy azt az előző bejegyzésben említettem, a múlt hétvégén kirándulni voltam Galwaybe és annak környékére. Nem is húzom tovább az időt, beszéljenek helyettem a fényképek:
Három busszal indultunk neki az útnak. Az ablakon túli tájról tudni kell, hogy az még mindig Dublin, és szakadt az eső. Az érdekes az volt, hogy mindhárom nap így kezdődött: először esett egy kicsit, majd amikor elkezdődtek a valódi programok, kiderült az ég, és sütött a nap. Amúgy az aznapi esővel se lett volna problémánk, ha a buszunk időben megérkezett volna, és felszállhattunk volna rá. A programban az állt, hogy déltől van gyülekező, és a busz pontban 1-kor indul. Ehhez képest a busz és a szervezők 12:50 körül gurultak be, és fél kettő után indultunk csak el. Ez a tendencia sajnos az egész kirándulás alatt megmaradt, de oda se neki.
Késő délután volt, mire elfoglaltuk a szállást Galwayben, és este, mire Évával hozzácsapódtunk egy csoporthoz és elmentünk vacsora után kutatni. Összesen 12-en voltunk, köztük spanyolokkal, németekkel, amerikaiakkal, osztrákokkal, minden mi szem szájnak ingere.
És amikor azt mondom, hogy minden mi szem szájnak ingere, azt komolyan is mondom. Jelen esetben itt nem (feltétlenül) a képen látható hölgyekre célzok, hanem az előttük felhalmozott kulináris kiállításra. Valószínűleg jó hamburgert készítenek ebben az étteremben, mert sokan azt rendelték.
Én ellenben úgy döntöttem, hogy végre valahára kipróbálok egy igazi ír különlegességet. Nos, különlegességnek éppen nem nevezném, de kétség kívül ez az egyik legtradicionálisabb ír fogás: ír báránypörkölt, jelen esetben krumplipürével tálalva. Ízvilágra a magyar gulyásra emlékeztetett, csak a húsnak más állaga volt, és az egész máshogy volt fűszerezve. Igen, az ott a háttérben ismételten csak egy fél pint Guinness - nem akartam, hogy elvegye a gyomromban a kaja helyét.
Az étterem, ahol mindez megtörtént.
A három úriember közül kettő valószínűleg ismeretlen számotokra. A bal oldalon Oscar Wilde látható, míg a jobb oldalon Eduard Wilde.
Másnap reggel ismét buszra szálltunk, és elindultunk Rossaveel felé. Az út nyolcvan százaléka ehhez hasonló látvánnyal kényeztetett minket. De most komolyan, annyira szép volt! Úgy laknék ilyen helyen!
Aztán megérkeztünk Rossaveel kikötőjébe, innen indult a komp Inish Mórra, az Aran-szigetek közül a legnagyobbikra.
Mi nem ezen utaztunk, de tetszett a neve. Mint később kiderült, az Irish Hooker egy speciális ír csónak, és még sört is neveztek el róla. A buszsofőr szavaival élve: "Ireland is the only place where you can go in a bar, ask for a hooker and don't get arrested." (vagy valami ilyesmi)
Kikötöttünk hát a szigeten, és ennek örömére azonnal el is kezdett esni az eső. Eredetileg egy olyan zavaros terv keringett bennünk, hogy majd kerékpárral megyünk körbe a szigeten, de az időjárás miatt ezt az ötletet azonnal el is vetettük, úgyhogy befizettünk egy minibuszos szigetkörútra. Rövid időn belül elállt az eső, de így sem bántuk meg a buszozást, nagyon jó volt a hangulat. Először egy erődöt néztünk meg, viszont még jóval az erőd előtt ki kellett szállnunk a buszból, ugyanis kizárólag gyalog lehetett megközelíteni. Odafelé menet mindenféle házi jószággal találkoztunk, mint ezekkel a milkabocikkal itt. Egyébként már az idefelé úton is rengeteg állattal találkoztunk - lovakkal, tehenekkel, bárányokkal, kecskékkel. Írország állattartó megyéibe érkeztünk.
Úgy tűnik, valaki nagyon szégyellős....
.... na így már mindjárt más.
A teheneket félretéve, beszélgessünk egy kicsit az emberekről is. A tegnapi tucatcsoportból mi maradtunk együtt: Éva, jómagam és három spanyol srác, név szerint Igor, Pablo és José. Nem, nem beszéltem velük spanyolul - megérteni is alig tudtam őket, mert valami furcsa andalúziai nyelvjárással beszéltek. De nem volt gáz, mert amikor elkezdtek egymás között társalogni, mi is tudtunk beszélgetni az Évával magyarul. Amikor meg egymással akartunk beszélni, ott volt az angol.
Az út az erőd felé. Galway és környéke tele van ezekkel a sziklákból összetákolt falakkal, de itt a szigeten tíz lépést se tudsz megtenni anélkül, hogy belebotlanál egybe. Az idegenvezetőnk elmondása szerint a sziget körülbelül kilenc mérföld hosszú, két mérföld széles, és ha a keresztül-kasul futó kőfalakat egyenes vonalba rendeznénk, ötezer mérföld hosszú falat kapnánk. Képletesen, egy ilyen hosszú fal elérne egészen Amerikáig, és visszakanyarodva újra elérné az Ír-szigetet.
Ez az erőd tulajdonképpen egy félkör alakú sziklaépítmény, amelynek az egyenes része az óceánra nyílik. Furcsa, hogy semmilyen korlát nem volt a szirt előtt, bár az is igaz, hogy elég hülye, aki innen magától leesik.
Ide nem akartam leesni. Amúgy nagyon szép kék volt a szirt alatt a víz.
És az erődön belül találtunk..... még egy erődöt! Ez is ugyanolyan, mint a külső, csak fél szinttel magasabban található.
A belső erőd. Innen látjátok, hogy tényleg gyakorlatilag egy nyílegyenes vonal választotta el a sziklát az óceántól.
Visszafelé menet találkoztunk ezekkel a szimpatikus arcokkal. Az érdekes az, hogy ilyen jelmezeseket korábban is láttam már Dublinban. Nem igazán tudom mire vélni a dolgot, de mókás.
Nem, nem látogattunk el egy skanzenbe, ez itt kérlek szépen egy étterem.
És még milyen! Ez valószínűleg az egyik legfinomabb pörkölt, amit valaha ettem. Guinness beef stew. A változatosság kedvéért krumplipürével (még jó, hogy szeretem).
Nem én voltam az egyetlen, aki fényképezte az ebédjét.....
Utána meglátogattuk egy katedrális romjait, de hirtelen nem jut eszembe a neve, majd utánanézek. A lényeg, hogy elvileg ez a világ legkisebb katedrálisa.
Iris Mórhoz tartozik még két kis sziget, amelyeken abszolúte nincs semmi, kivéve a kisebbiken egy világítótorony. Itt megálltunk egy kicsit körülnézni és fényképezkedni.
Innen jól lehetett látni, milyen volt a sziget eredetileg, amikor még lakatlan volt. Mindent sziklák borítottak, ezeket szedték fel, hogy feltárhassák alóla a jó minőségű talajt. És hogy kezdjenek valamit a sok sziklával, falakat építettek belőlük, amelyekkel körbekerítették a legelő haszonállatokat.
Egy boldog Bence.
Mint kiderült, az idegenvezetőnk csak másodállásban vezeti a minibuszt, valójában kecskefarmot üzemeltet. Aznap éppen zárva volt a farm, de mivel olyan szimpatikus társaság voltunk, beengedett minket. Ezt a képet sikerült a tökéletes pillanatban elkapnom - nagyítsátok ki, és meglátjátok, miért.
Egy boldog kecske.
Egy boldog idegenvezető.
Aztán ideje volt visszamenni a komphoz, de előtte még sétáltam egy kicsit a parton. Meg voltunk gyapjúboltban is - a sok bárány miatt az Aran-szigetek híresek a gyapjútermékeiről. Voltak ott sálak, sapkák, zoknik, pulóverek, mindenféle jó. Egy pulóvert szívesen elhoztam volna, de olyan horribilis áron adták, hogy na.
Viszlát, Iris Mór!
Visszabuszoztunk Galwaybe, és elmentünk megvacsorázni.
A képen a hagyományos Fish and Chips látható citrommal, fűszeres majonézzel, guacamoléval, és egy pint alma ciderrel. Tengeri halról van szó, tehát nem kellett a szálkáktól tartanom. Abszolút jól laktam vele.
Elérkezett hát az utolsó nap. Kijelentkeztünk a szállásról, még egyszer utoljára körbenéztünk Galwayben (valójában nem sok mindent láttunk a városból - bár az is igaz, hogy nem sok látnivalót kínál), majd elindultunk a Cliffs of Moher felé.
Odafelé az úton megálltunk, hogy megcsodáljuk a természet szépségeit. Természetesen aznap is volt eső, és ez azon a bizonyos napon szivárvánnyal is járt. Kár, hogy mire leszálltunk a buszról, már csak ennyi látszódott belőle. A legenda szerint az apró emberkék (tündérek/koboldok) a föld alatt rejtették el az aranyukat, és az aranynak a felszínre törő fénye a szivárvány. Vagy valami hasonló. Ezért mondják azt, hogy a szivárvány lábánál egy kondér aranyat találunk.
Ezek viszont már a sziklák, és hűűűűű de nagyon szépek voltak! Az Ágota szerint (ő pár héttel előttünk járt ott) az a barlang úgy néz ki, mint ahova Voldemort rejtette el az egyik kincsét.
Végig lehetett sétálni a sziklafal mentén a szirten. A távolban egy kilátót láthattok, de oda nem mentünk fel.
Ez itt a szirt másik oldala. A jelek szerint a víz alatt is aranyra lelhetnénk.
A szirt másik oldala (a szivárványos kép is itt készült, csak ennek a kis "öbölnek" a másik oldalán).
Csoportkép a mi kis boldog de már kicsit megfáradt társaságunkról.
Ezután hazautaztunk. A háromórás buszutat sikeresen megtettük körülbelül öt és fél óra alatt, köszönjük szépen. Fogalmazzunk úgy, hogy remekül éreztem magam, amikor végre betoppantam dublini otthonomba, de szerencsére a szerencsétlen hazaút sem ronthatta el ezt a szuper hétvégét.
Már meg is hirdették a novemberi kirándulásokat, azonban most kicsit más a helyzet, mint legutóbb: az ESN és az ILD is egy kicsit különböző programot rakott össze, részben különböző városokkal. Úgy döntöttem, hogy ezúttal az ESN kirándulására fizetek be, mert szerintem ők érdekesebb helyekre visznek el. Szóval november vége felé számítsatok egy újabb hosszú bejegyzésre sok-sok képpel!
(Persze addig is fogok írni ide - garantálom, lesz miről.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése