December van! Holnap lesz három hónapja, hogy ír földre léptem. Érdekes visszagondolni erre az őszre, látszólag olyan hamar eltelt. Ma délután a buszon jöttem rá, mennyire hozzászoktam már az itteni élethez. Már egyáltalán nem furcsa a gondolat, hogy több ezer kilométerre vagyok az otthonomtól, és az iskolai munka is mindennapossá vált, pláne, hogy mindjárt vége.
Bizony, ez az utolsó előtti hét a szorgalmi időszakból. Hogy ez mit jelent? Többek között azt, hogy eljött sok-sok beadandónak a rettegett határideje. Tegnap éjjel befejeztem a leghosszabb (3000) szavas beadandómat Contemporary Tourism Issues órára, ezzel gyakorlatilag befejezvén ezt a tárgyat, lévén ebből nincs vizsga. Ma volt az utolsó Human Resource Management órám, amelyen új anyagot vettünk, és el kell mondjam, ez a tanár valami nagyon sunyi. Az első előadásokon elhiteti veled, hogy könnyen érthető, kellemes anyagot fog leadni, aztán óráról órára exponenciálisan növeli az otthoni olvasmányok mennyiségét. Jó fej. Viszont a jövő hétre végre kijavítja a beadandóinkat, ami szuper, mert ennek a tanárnak egy másik órájára a jövő héten fogom beadni a beadandómat, és kíváncsi vagyok, milyen értékelésre számíthatok.
A napokban felmerült bennem egy megoldásra váró probléma, amelyre egészen eddig nem is gondoltam. Pro tipp jövőbeli erasmusosoknak: mielőtt elutaztok otthonról, írjatok meghatalmazást valamelyik ismerősötök részére, hogy a távollétetekben érvényesítse a diákigazolványotokat. Én két hét múlva utazom haza, és rájöttem, hogy jelenleg nem vehetek 50%-os jegyet vonatra, sem helyi járatos buszbérletet Tatán. Szerencsére a szkennelt meghatalmazást is elfogadják a BGF-en, de azért egyszerűbb lett volna, ha erre előbb gondolok.
Most pedig térjünk rá a bejegyzés fő témájára: a múlt hétvégi kirándulásra! Következzen a korábbról már megismert fényképes beszámoló:
Péntek reggel elindultunk Killarney felé, ám útközben több helyen is megálltunk. Utazásunk első állomása a Rock of Dunamase volt, amely egy régi erődváros romjaiból áll.
Az idő annyira szép volt, hogy a fényképezőgépem objektíve többször is leállt a túlzott napfény miatt. Készítettünk pár nagyon jó képet, nekem ez tetszik a legjobban.
Kellemes társaság a busz leghátuljában. Balról jobbra: Judith, Ágota és Ilona, egy lány Finnországból.
A következő megállónk Adare volt, ahol igazából csak pihenni és bevásárolni álltunk meg. Volt ott egy ötcsillagos hotel, amelynek van egy nagy parkja, azt jártuk körbe, viszont az égegyadta világon semmit nem találtunk ott. Szerencsére volt egy kisebb, sokkal szebb park is a faluban, ott készült ez a kép is.
Meg ez is. Balról jobbra: Carlos, Alicia (spanyolok), jómagam, Julia (német, ő ott volt Galwayben is), Estrella (spanyol) és Éva. A kirándulás alatt főleg Carlosszal, Aliciával és Estrellával töltöttem az időt, egész jól összebarátkoztunk.
Aznap este Killarneyban vacsoráztunk egyet, de mivel olyan sokan voltunk egy helyen, menüről választhattunk. Mivel a másik két opció nem volt túl szimpatikus, megint Irish Stew-t ettem. Szándékoztam képet készíteni róla, de ekkor még mindig problémáim voltak a fényképezőmmel (ezen a ponton szeretnék köszönetet mondani Évának, aki rettentő szakértelemmel megjavította). Mindegy is, nem volt valami érdekes kaja. Ellenben rendeltem desszertet, ez látható a képen: banoffee pie, banános kekszes karamellás desszert. Pofonegyszerű, de nagyon finom.
A háttérben hangulatos élőzene.
Aznap éjjel a Neptune Hostelben szálltunk meg. Bizony, a neptun még itt is utolér engem.
Másnap reggel két programlehetőség közül választhattunk. Vagy lóháton járjuk be a Killarney Nemzeti Parkot, vagy ló húzta kocsikon. Én az utóbbit választottam. A fenti képen azt próbáltam meg elkapni, hogyan gőzölögtek a lovak azon a reggelen. Valószínűleg ez volt a leghidegebb reggel, amelyet eddig Írországban töltöttem, bőven mínuszokban voltunk.
Ez viszont nem feltétlenül volt rossz dolog, mert a nemzeti parkot nagyon hangulatossá tette az enyhe köd és a deres fű. Sajnos sok jó kép nem született ezen a túrán, mert egyszer sem szálltunk le a kocsiról, és onnan elég nehéz volt fényképezni. A fenti képen pár szarvas látható, azt hiszem, ilyenek élnek a dublini Phoenix Parkban is.
A parkban van egy nagy tó, a Learning Lake, de már nem emlékszem, honnan kapta a nevét.
Vendégfényképészünk vagy Alicia vagy Carlos.
A tó közepén egy szigeten valami erődítmény romjai. Ne kérdezzétek, miféle erődítményről van szó, mert fogalmam sincs.
A parkban meghonosították a fehér bambuszt, ez látható a képen. Hogy miért honosították meg, jó kérdés. A túra végéig vártam, hogy megjelenjenek a fagyos ír pandák, de egyet se láttam.
Szerencsére a Dingle felé vezető úton kisütött a nap, és ezt megünnepelvén ellátogattunk az Inch Beach-re.
Ezt a helyet úgy képzeljétek el, mint azokat a tipikus tengerpartokat a romantikus filmekben, ahol a szerelmesek egymás felé futnak a lemenő nap fényében. Ami azt illeti, készítettünk is egy ilyen videót, csak lemenő nap helyett felmenő nappal.
Ezeken a sziklákon másztunk le, hogy eljussunk a tengerpartig. Egy szakaszon volt lépcső is, de az se volt sokkal veszélytelenebb.
A fényképész lencsevégre kapva.
Amint megláttam a tengerpartot, tudtam, hogy futni akarok a tengerparton, csak az érzés miatt. Estrella csatlakozott hozzám.
És ha még nem készítettünk volna elég tengerparti képet, továbbálltunk, és következőnek a Devil's Elbow-nál álltunk meg. Nem vagyok benne biztos, hogy a Devil's Elbow ezt az egész sziklacsoportot jelenti, vagy csak azt az egy szirtet, ahol mi megálltunk.
Átvágtunk hát egy legelőn (a birkák ekkorra már elmenekültek előlünk), és megközelítettük a sziklát.
Ez az egyik kedvenc fényképem a kirándulásról. Amúgy a szirten is készítettünk képeket, de szerintem nem sikerültek túl jól.
Innen Dingle falu felé vettük az irányt, de közben elhaladtunk az alvó óriás mellett. Ez egy sziget, amely... egy alvó óriásra hasonlít. A jobb oldalon van a feje.
Utána elhaladtunk ezek mellett a névtelen sziklák mellett is, de nekem meggyőződésem, hogy ez valójában az alvó óriásnő. Legalábbis ami kilátszik belőle a vízből.
Megérkeztünk hát Dingle faluba. Nekem ez a hely tetszett a legjobban az egész kiránduláson: tipikus halászfalu volt, sok-sok halétteremmel, emlékművekkel, nem több mint három utcával, és egy helyi legendával valami delfinről, amit megmentett egy öreg halász, akinek a szakálla a moszatra hasonlított.
Nagyon finom fish and chips-et ettünk a faluban. Az ott a jobb oldalon borsópüré. Nem igazán illett a halhoz, de végül is nem volt rossz.
Emlékmű arról a bizonyos delfinről.
Emlékmű valamiről, ami fogalmam sincs, hogy mi, mert elfelejtettem elolvasni az előtte lévő táblát. Csak annyit láttam, hogy érdekes alakja van a szobornak, és le szeretnék vele fényképezkedni.
Dingle-ből hosszú, fárasztó és unalmas buszút vezetett Corkba, ahol sajnos nem töltöttünk el annyi időt, amennyit a város megérdemelt volna. Este érkeztünk meg, és másnap reggel mentünk is tovább. Javaslatomra azért páran tettünk egy sétát a városközpontban, és bár nem tudom semmiről sem, hogy mi, megpróbáltam megörökíteni a karácsonyra feldíszített város hangulatát.
A város főutcája (azt hiszem), karácsonyi díszbe öltözve.
Egy park kívülről, amely sajnos akkor már zárva volt.
Egy szökőkút, amelynek a története bele van vésve az aljába, csak elég olvashatatlanul.
Érdekes, mennyire hasonlított a hely Dublinra, itt is egy folyó választotta ketté a várost.
Ez lenne a kedvenc képem Cork főutcájáról, csak a rohadt életbe hogy ott kell lennie annak az emelődarunak a műemlék előtt!
A corki vásárcsarnok. Meglepően emlékeztet egy másik vásárcsarnokra egy másik országban...
Vasárnap Cork környékét jártuk be, kezdve a Blarney Castle-vel. A vár tulajdonképpen egy nagy arborétumszerű park része, és annak egyértelműen a legnagyobb látványossága volt. Hogy miért? A hozzá fűzhető legenda miatt.
Volt ez a fószer (nem a képen látható, az csak ott dolgozik), akinek volt valami bírósági ügye. Egy nap megjelent előtte a megtévesztés istennője, aki azt tanácsolta neki, menjen el erre a helyre, csókolja meg az első sziklát, amit lát, és olyan erőt kap, amellyel megtévesztheti az ellenfeleit. A pasas ezt megtette, és sikeresen megvédte magát a bíróság előtt. Később, amikor a vár épült (talán ő maga volt az építész), a sziklát idehozatták és beépítették a vár falába. Az emberek azóta is járnak ide, hogy megcsókolják a falat, és hasonló erőkre tegyenek szert. Nos, ezt lehet tenni turistaként is, de minekutána kiderült, hogy pluszba kell fizetni érte, és amúgy is elég hideg volt aznap, inkább nem éltem a lehetőséggel. A képen az említett falrészlet található, egy furcsa pózban kellett odafeküdni elé, és megkapaszkodni a korlátokban, ugyanis ez az egész a vár tornyának tetején volt.
A rejtélyes fal molesztálása helyett Estrellával inkább sétáltunk egyet a parkban. A távolban volt egy tó, affelé vettük az irányt, közben találkoztunk néhány tehénnel, amelyek olyan ijesztően bámultak ránk, hogy inkább gyorsan ott hagytuk őket.
Ezek Druid Circles sziklák. A képen nem igazán látszódik, de én például egy sziklakör közepén álltam. Elvileg a kör közepén védve voltam a gonosz szellemektől.
Estrella művészien megkonstruált vízeséssel a háttérben.
A hétvége utolsó megállója Cobh volt, egy szürke kisváros Corktól délre a tengerparton. A város domboldalra épült, hangulatos volt úgy bejárni az utcákat, hogy közben szinte hegyet másztunk.
Azért tettünk ekkora erőfeszítéseket, mert el akartunk jutni a fent látható katedrálishoz. Mivel vasárnap volt, be ugyan nem mentünk, de pár fényképet azért készítettünk róla.
Ez itt az eggyel feljebb látható kép párja.
Úgy éreztem, nem hagyhatom ki ezt a nagyszerű alkalmat...
Több ilyen macskát is láttam a házak ajtajai előtt, mindegyik abszolút barátságos volt, és mindegyik ugyanilyen kövér. Az utóbbira később magyarázatot kaptam, amikor megfigyeltem, milyen sok madár él a városban.
Emlékmű az emberekért akik segítettek valami szörnyű esemény után, nem vagyok biztos benne, mi volt az.
A Titanic emlékmű. Cobh többek között arról híres, hogy ez volt a Titanic utolsó megállója, ahol utasokat vett fel, mielőtt elindult volna halálos útjára. A városban volt Titanic múzeum is, de azt már nem volt időnk meglátogatni.
Ezután buszra szálltunk, és meg sem álltunk Dublinig. Mindent összevetve nagyon szép hétvégét töltöttünk el Dél-Írországban, és nagyon örülök az ott szerzett új barátaimnak is. Múlt vasárnap együtt vacsoráztunk Carlosék albérletében, lasagnát készítettünk. Bár vért izzadtunk érte, az eredmény nagyon-nagyon jó lett.
Két hét múlva utazom haza, remélem, addig még kirándulunk egyet valahova, amiről beszámolhatok nektek. Ha nem, akkor karácsonykor újra hallotok felőlem.
